Ahogyan a verseny, a munkaerőpiac és a foglalkoztatás viszonyai megváltoztak, a szakképzés korábbi felfogása is gyökeresen módosult. Az európai tapasztalatok és a hazai kényszerek arra intenek, hogy a szakképzést olyan korszerű oktatási szolgáltatásként kell elképzelni, amely a versenyképes gazdaság hátországa és az egyéni boldogulás alapja. Csakhogy ma ez nincs így. A munkapiacról hiányoznak a képzett szakemberek, miközben a valamikor kitanult mesterség nem elég a megélhetéshez.

Vitathatatlan eredmény, hogy a folyamatos jogszabályi korrekciók hatására a szakképzési rendszer - ha lomhán is, de - formálódik. Ezt szolgálta a tanulószerződés intézményének korábbi bevezetése s a munkáltatók ebben való érdekeltségének erősítése, az átalánydíjas elszámolás és a tanulószerződések után járó adóalap-csökkentő összegek megemelése, valamint a szakképzési alap terhére elszámolható juttatások növekedése, és a sor folytatható. Mégis, évek óta feszítő gond, hogy az intézmények olyan szakmákat oktatnak, amelyekre a piac nem tart igényt, miközben fejlődőképes vállalkozások keresnek - és nem találnak - felkészült szakembereket. Mindennek hátterében az áll, hogy a munkapiac és a foglalkoztatási szerkezet a szakmák és az ágazatok tekintetében is rohamosan formálódik: egyes mesterségek le-, mások felértékelődnek, eltérő igényekkel állnak elő a kkv-k és a multinacionális cégek; rendkívül rossz a magyar munkavállalók mobilitási hajlandósága; s mindezt tetézi a globalizációs kihívás, amely mindent be akar kebelezni, s tucatáruk tömegével árasztja el a piacot - százezrek munkahelyét veszélyeztetve.

E kedvezőtlen tendenciákat felismerve évek óta zajlik a szakképzési rendszer átalakítása - legutóbb szeptember elsején lépett hatályba a vonatkozó törvény módosítása. A változások értelmében folytatódik a térségi integrált szakképző központok megerősítése; a gazdasági élet képviselői nagyobb szerepet kapnak a regionális fejlesztési és képzési bizottságokban, illetve bevezetik a pályakövetést és a komplex vizsga-ellenőrzési rendszert. Vannak tehát előremutató jelek, mégis hiú ábránd azt remélni, hogy a gazdaság "megmondja", milyen szakemberekre van szüksége. Ehhez nincsenek meg a regionális és kistérségi fórumok, illetve hálózati rendszerek, de - ha meglennének is - a képzőintézmények egyelőre nem képesek úgy működni, mint a gyorsreagálású "hadtestek".

A reális perspektíva tehát egyelőre az, hogy az uniós és hazai források célzottan és hatékonyan áramoljanak a szakképzésbe, a gazdaság szereplői pedig éljenek - határozottan és következetesen - kibővített jogosítványaikkal.