A vállalatvezetők körében végzett felmérés legáltalánosabb tapasztalata a kiábrándultság volt: a többség többnyire (már) nem vár semmit a gazdaságpolitikától. Pedig a világpiaci mértékkel többnyire kicsinek számító magyarországi cégeknek számos olyan gondjuk van, amelyekért nem ők a felelősek, s amelyeken saját erejükből nem is képesek javítani. Ha a gazdaságpolitika magukra hagyja őket, az egyenlő azzal, hogy a náluk keletkezett problémákat hagyják eszkalálódni, gazdasági és társadalmi konfliktusokká transzformálódni. Olyan problémákká, amelyek orvoslását csak az államtól lehet várni, de amelyekkel akkor már az állam sem fog tudni megbirkózni (iparágak eltűnése, munkanélküliség, egyes régiók leszakadása stb.).
A kiábrándultság ellenére a vállalatvezetőkkel készített interjúk során felvetett gazdaságpolitikai javaslatok sora viszonylag hosszú. Ami különösen értékessé teszi őket, az nem újszerűségük (többségükkel talán az ország vezetői is tisztában vannak), hanem az, hogy egy-két speciális javaslat kivételével minden felmért ágazatban szóba kerültek. Az észrevételek a vállalatok legégetőbb gondjait tükrözik, ezért mindegyik tanulságos és megfontolásra érdemes. Ezért nem hallgatunk el olyan javaslatokat sem, amelyek gondos gazdaságpolitikai mérlegelés után és a piaci logika szerint, vagy éppen az EU-szabályok miatt nem vehetők figyelembe, illetve amelyek megoldása az általános konkurencia viszonyai között akkor is a vállalatok feladata, ha erre nem képesek.
Hiányzik a kiszámíthatóság
Lényegben kivétel nélkül mindenütt első számú elvárásként fogalmazódott meg a gazdaságpolitika (árfolyam-politika, vámpolitika, egyéb szabályozás) kiszámíthatósága. A nagy és hirtelen változásokkal a kis- és középvállalatok nem tudnak mit kezdeni, negatív hatásaikat nem képesek kivédeni (például a forintfelértékelés exportra, már megkötött szerződésekre gyakorolt hatása). Ezzel kapcsolatban sokan kárhoztatták a gazdaságpolitika merev pénzügyi szemléletét, a fejlesztési politika adminisztratív beállítottságát. Megfogalmazták, hogy az állam dolga elsősorban az infrastruktúra-fejlesztés (utak építése!), de több helyütt hangsúlyozták, hogy át kell gondolni a "lemaradónak" ítélt ágazatok helyzetét, nemzetgazdasági és társadalmi szerepét, leépülésük messzemenő hatásait, s ezek alapján felmérni fejlődési igényeiket és lehetőségeiket.
A megkérdezettek körében általános a türelmetlenség a feketegazdaság elleni szabályozást illetően. A vállalatok minden ágazatban szenvednek a szabályozás alóli kibújással behozhatatlan versenyelőnyre szert tevő fekete-szürke piaci szereplők konkurenciájától. Megfogalmazódott a jogrend átláthatatlanságára, manipulálhatóságára vonatkozó vélemény is. Többen utaltak a támogatásokhoz (pályázati pénzekhez) való hozzájutás nemegyszer érthetetlen, tisztázatlan körülményeire, a korrupció ("személyes kapcsolatok") lehetőségét sugallva.
A vállalatok túlnyomó többsége hatékony kis- és középvállalati (kkv-) politikát szeretne. Ennek elemeiként említették az állami megrendeléseket, a vissza nem térítendő támogatások körének bővítését, külön is az exporttámogatás és a fejlesztési támogatások, adókedvezmények megemelését, a támogatásoknál a kedvezményarány növelését és a feltételek könnyítését, illetve racionalizálását (például egy fejlesztőberuházás miatt egy évben veszteségessé vált cég e veszteségre hivatkozva nem nyert pályázatot). Továbbá a vásárokon, kiállításokon való részvétel anyagi támogatását, külföldi képviseletek fenntartásának elősegítését (ahelyett, hogy a bérleti díjak emelésével a meglévők felszámolására kényszerítenék a vállalatokat), a raktározás állami vagy félállami szervezetek segítségével történő segítését (a "just in time" rendszer a beszállítókra hárítja raktározás költségeit). Felvetették azt is, hogy az autópályadíj áfája legyen visszaigényelhető.
Közös projektek
A hitelezési gyakorlat a kkv-politika része, noha jelentősége önmagában is nagy. Csak a tőkeerős tulajdonos révén olcsó (euró-) hitelhez jutók számára nem jelentenek gondot a (forint-) hitelek magas kamata és szigorú feltételei. ("Az kap hitelt, akinek nincs is szüksége rá.")
Többen elégedetlenek voltak az adópolitikával is, hangsúlyozva, hogy a nyereségadó 2 százalékpontos csökkentése nem oldotta meg a problémákat ("nem a nyereségadó sok, hanem a bérteher"). Ne adókedvezményekkel csalogassák be a külföldi tőkét, mert annak nincs megtartó hatása! Az adókedvezményeket inkább fejlesztéshez kössék.
A vállalatvezetők általában üdvözlik a pályázati rendszert, de bővítését és koncepcionális átgondolását, szakszerűbb, gyorsabb, rugalmasabb megvalósítását látnák szívesen. Azaz: ne csak a mindenkor "divatos" (például "EU-s") témákat tolják előtérbe. További példa: a kistérségeknek szánt összegeket a helyi kisvállalatok általában nem tudják kihasználni, míg a nekik munkát adó nagyobb és térségen kívüli vállalatok képesek rá. Indirekt módon tehát az előbbieket (is) támogatná az utóbbiakhoz jutó pénz.
Egyes vélemények szerint elsősorban a konkrét magyarországi fejlesztésekhez kapcsolódó, közös projektekben megvalósított termékfejlesztéseket kellene támogatni, amelyekhez az infrastrukturális fejlesztések jó terepet jelentenek, s amelyekben a magyar beszállítók (öntödék, alkatrészgyártók) és vevők (energetikai, környezetvédelmi, közlekedési vállalatok) együttműködnek. Ebbe a gondolatkörbe tarozik bele, hogy ösztönözni kellene a feldolgozókat a magyarországi alapanyag-vásárlásra. A magyar öntödék több alapanyagot (például alumíniumtömböt) is tudnának belföldön vásárolni (Ajka), ha olcsóbb lenne. Ez is csökkenthetné az importot, javítaná a külkereskedelmi mérleget, és jót tenne a hazai iparnak (Ajkának biztos piaca lenne), foglalkoztatásnak.
Regionális központok
A beszállítói kör védelme, fejlesztése végett a távolabbi (távol-keleti) országokból ideérkező (késztermékgyártó) működő tőkét érdemes preferálni, mert ez nehezebben telepíti át beszállítóit, továbbá ügyelnie kell a 60 százalékos európai értékhányadra is. Ezért hajlamosabb magyar beszállítókat alkalmazni.
A feketegazdaság "kifehérítésére" többek között javasolták a bérterhek csökkentését, a tb-terhek munkáltató és munkavállaló közti megosztását, vagy azt, hogy beruházás esetén senki ne kérdezze, honnan jött a pénz.
A jelenlegi adószabályok nem kedveznek a regionális központok kialakításának. Az önkormányzatok finanszírozása a helyi iparűzési adóra épül, s ez nemzetközi összehasonlításban jelenleg versenyhátrányt jelent a magyarországi vállalkozások számára. Ennek oka, hogy a helyi iparűzési adó alapja a nyereség helyett a forgalom, abból csak a beszerzett áruk (tehát lényegében az anyagköltségek) vonhatók le. Így a nagy élőmunkaaránnyal működő vállalkozások (a K+F- és logisztikai központok is) óriási hátrányba kerülnek. A legnagyobb költség pedig nem az anyag, hanem a bér, ami a forgalmat is meghatározza. A nagyobb hozzáadott értékű tevékenységek, a vállalati regionális központok letelepítését a nyereségalapú adózás ösztönözné leginkább, különösen, hogy szomszédaink (például Szlovákia, Csehország) egyáltalán nem alkalmazzák a helyi iparűzési adó intézményét. A rendszer megváltoztatása természetesen messze ható következményekkel járna, hiszen az önkormányzatok finanszírozását is meg kellene oldani.
A vállalatok a szakképzés felkarolását, vállalat-, illetve gyakorlatorientálttá tételét igényelnék, felső szinten is. Jellemző, hogy erre maguk sem sajnálnák a pénzt (a szakképzési támogatást mindenképpen be kell fizetniük), de saját lehetőségeik nem mindig engedik meg, hogy a képzést maguk folytassák. A legtöbben azonban megadnák és meg is adják a vállalati gyakorlatok lehetőségét a tanulóknak.
A magyarországi energiaszolgáltatók árai nemzetközi összehasonlításban is magasak. Alacsonyabb díjak mellett a felhasználók többet fordíthatnának környezetvédelemre, illetve környezetkímélő technológiai beruházásokra. A nagyfogyasztókat az energiaárak – nyugati versenytársaik által élvezett – támogatásával, vagy a "lekötési", "készenléti" díj eltörlésével (fogyasztás szerinti fizetéssel) lehetne támogatni. Az energiaárakkal együtt a környezetvédelmi szabályozást is át kellene gondolni. Általában, minden gazdaságpolitikai döntés előtt végezzenek hatásvizsgálatokat!
Az egyik (pontosabban "a") magyar szerszámgépgyártó vállalat elgondolkodtató javaslatot tett az interjúkészítés során. A szóban forgó (és a magyar szerszámgépgyártást immár egyedül képviselő) vállalatnak piacot, a kis cégeknek termelékenységnövelést, az államnak foglalkoztatást jelentene a következő konstrukció. Egy öreg eszterga- vagy marógép elektronikus vezérlővel való ellátása minimum 2,5 millió forintba kerül. Egy kisvállalkozás, amelyik 5 géppel dolgozik, soha nem fogja tudni kigazdálkodni ezt a pénzt. A gazdasági tárca, a szóban forgó magyar szerszámgépgyártó vállalat és az adott kisvállalkozások összefogásával azonban a probléma megoldható. A költségeket harmadolnák: a szerszámgépgyártó leszorítaná az árat a lehetséges minimumra, a GKM, a konstrukcióban részt vevő kisvállalkozás és a szerszámgépgyártó egyenlő (1/3-1/3) arányban vállalná a költségeket. Így a kisvállalkozások 700-800 ezer forint/gép áron léphetnének egyet a technológiai létrán, s 80 millió forintból 100-110 gép, több tucat vidéki kisvállalkozás modernizálható.
A munkaerő költsége
Minden vállalatnál leszögezték, hogy nemcsak csúcstechnológiával lehet versenyképesnek lenni. Minden technológiát fel lehet futtatni kisebb-nagyobb kiegészítő modernizálással. De a technológia széria- és termékfüggő is. A világpiac a technológiák szempontjából nem egységes. A nagyszériás termelés a világpiac legnagyobb vállalatainak privilégiuma.
A gyorsaság és a minőség javítható ugyan az automatizáltabb technológiával, de ezek fokozására az élőmunka is képes. A költségcsökkentő beruházások tehát bizonyos mértékig kiválthatók élőmunkával.
A cégeknél szerzett tapasztalatok az alábbi összefüggéseket támasztják alá: hosszú távon csak az élőmunka arányának csökkentése, tehát a termelékenység növelése javíthatja a versenyképességet. A versenyképesség hatékonyságot, azaz alacsony egységköltséget jelent. De a költségcsökkentés nem azonos a termelékenység növekedésével, és a kettő nem is jár mindig együtt. Csak olyan termelékenységnövelő beruházásokat érdemes végrehajtani, amelyek egyben mérséklik a (fajlagos) költségeket is. A modernebb technológiát csak akkor érdemes bevezetni, ha gyorsan megtérül, tehát ha nem túl drága, vagy általánosabban, ha több élőmunkát vált ki, mint amennyibe kerül.
Az élőmunka technológiai kiváltása mindenkor megtérülési számítások kérdése. Azt a pontot, ahol a technológiai beruházás elengedhetetlenné válik, a munkaerő árának és a munkaerő által leadott munka (mennyiség, intenzitás) maximumának, valamint a termelékenyebb termelőeszköz árának viszonyára vonatkozó számítások határozzák meg. Más szóval az, hogy az egységnyi termék előállítási költsége a jelenlegi technológia alapján (növekvő intenzitás, munkamennyiség mellett), vagy az új, termelékenyebb, automatizáltabb technológiai beruházással (figyelembe véve annak amortizálását) alacsonyabb-e.
Szaktudás és lojalitás
Sokan kiemelték a munkaerő lojalitását mint versenyképességi tényezőt. A hangsúlyokból kiderült, hogy ezt még a szaktudásnál is fontosabbnak tartják. (Mit ér a szaktudás, ha a munkaerő nem teljes odaadással végzi munkáját?)
A vállalatvezetők a teljesítménybérezés különböző formáival igyekeznek ezt az "azonosulást" kiváltani. A kérdés az, hogy ténylegesen a magántulajdonban lévő gyár (tulajdonosainak) érdekeivel történő azonosulásról, vagy pusztán a munkahelyekhez való ragaszkodásból eredő kényszerről van-e szó. A kérdés nem akadémikus, mert a munkával való azonosulás végső soron a mennyiségi és minőségi teljesítmény lehetséges maximumára vonatkozik.
Néhányan nemcsak a beosztottak, hanem a vezetők mentalitását is felvetették, mondván, hogy a cég irányítóinak rugalmassága, a piaci igényekhez igazodó alkalmazkodóképessége, valamint a vállalati struktúra szintén versenyképességi tényező. Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek csak közbenső, hajtószíj jellegű szerepet játszhatnak a versenyképesség (megfelelő minőség megfelelő áron) kialakításában.
A munkaerő ára a magyarországi feldolgozóipari cégek számára egyre tetemesebb versenyhátrányt jelent. Ezért már a magyar tulajdonosi vállalati körben is megjelent (mint a ruhaipari példán is láttuk) az alacsonyabb bérű keleti országokba való termeléskitelepítés gyakorlata. Ez – a költséggazdálkodás fentebb feltárt folyamataival együtt – a munkanélküliségen, a szakmunkaigény visszaszorulásán keresztül hosszabb távon a munkavállalási feltételek romlása, a bérek csökkenése irányába hat.
Kitörési pontok
Azt, hogy piacorientált viszonyok között hol segíthet a gazdaságpolitika egy egész ország iparának felfuttatásában, nehéz megmondani. A vállalatvezetők egy része szerint mindenesetre vertikumban gondolkodó gazdaságpolitikára van szükség. "A gazdaságpolitika elmulasztotta, hogy a piaci folyamatok elemzésére építve hosszú távú stratégiát dolgozzon ki és valósítson meg" az egyes ágazatokban.
Példáként hozták fel a cégvezetők, hogy a sikeres öntödék ma kiviszik termékeiket a nyugati autógyárakba, ahol a nemzetközi vállalatok szerelik, majd részegységként visszahozzák Magyarországra, itteni alkatrészgyártóikhoz. Mint a magyar öntészet egyik sikervállalatának vezetője és az ágazat jó ismerője hangsúlyozta: sokkal ésszerűbb és gazdaságosabb lett volna a hazai autóipari beszállítókat integrálni, azaz a vertikumot egy integrátor alá szervezni, hogy az alkatrészelemek ne kerülőúton jussanak a hazai alkatrészgyártókhoz. Erősebb lenne tőle a magyarországi ipar, jobb lenne a külkereskedelmi mérleg. De az öntészet nemcsak az autóalkatrész-gyártásnak szállít termékeket, hanem például a vasútnak, erőműveknek, vízműveknek stb., és nemcsak elad, hanem vásárol is.
De ugyanez elmondható más iparágakról is. Például a kínai textilruházati ipar világpiaci versenyképességének alapja a nagy szériák mellett éppen a teljes vertikum kiépítése, a kooperációk adta lehetőségek maximális kihasználása. A műszaki fejlődés ezek bázisán már garantálható.
Az egyes vállalatvezetők által felvetett vertikumépítés fontossága nemcsak műszaki, termelési, technológiai szempontból logikus. A feldolgozóipari vertikumban a globális vállalathálózatok létrejöttével egyre inkább a késztermékgyártásban keletkezik a profit, pontosabban szólva a vertikum alsóbb lépcsőfokairól a késztermékgyártó képes hozzáadott értéket (profitot) elvonni. Különösen, ha kis- és közepes vállalatok állnak szemben a nagyfelhasználókkal. A vertikum felsőbb szintjéhez azonban csak tőkeerős, nagy cégek képesek kapcsolódni. A magyarországi ipar vállalatstruktúrája nem ilyen, miközben számottevő potenciállal rendelkezik. A vertikumépítéshez a magyarországi vállalati körben megvannak a legalapvetőbb technikai-képzettségei feltételek.
A vállalatvezetők javaslataihoz hozzátesszük: a gazdaságpolitikának nem szabad szem elől téveszteni azt az általános irányelvet, hogy ami közvetlen kiadás egy-egy vállalati szegmensben, az közvetve annak többszörösét hozhatja be, illetve spórolhatja meg a költségvetésben. Például a termelésen (foglalkoztatáson) keresztül gyakorolt szociálpolitika lényegesen olcsóbb, mint a közvetlen, a munkapiacról kiszorult, munkához nem kötődő segélyezés. Az állami költségvetésre vonatkoztatva tehát gazdaságosabb a szociálpolitikát (részben) "előre", az ágazatokon keresztül gyakorolni, mint "utólag", önállóan.
Több ágazatra kiterjedő felmérésAz MTA Világgazdasági Kutatóintézete 2003 végén, 2004 elején a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából a magyar gazdaság versenyképességének erősítése érdekében kutatást végzett, melynek során 25 feldolgozóipari vállalattal és 6 szakmai, érdekvédelmi szövetséggel (Járműalkatrész-gyártók Szövetsége, Magyar Édességgyártók Szövetsége, Magyar Öntészeti Szövetség, Magyar Könnyűipari Szövetség, Budapesti Iparszövetség, Joint Venture Szövetség) készített mélyinterjút. A kiválasztott 5 ágazat az édességipar, a ruhaipar, az autóalkatrész-gyártás, a teszt- és mérőműszeripar, valamint az öntészet volt. Az ágazatok kiválasztásában az vezérelte a vizsgálódókat, hogy az "élenjárónak" és a "lemaradónak" számító, illetve a technológia- és az élőmunka-igényes, valamint a transznacionális vállalatok által integrált és a (még) nagyobb önállósággal rendelkező termelési területek egyaránt reprezentálva legyenek. |
Lemaradás a gyártástechnológiábanA felmért vállalati körben használt gépek átlagéletkorát 10-20 évre tehetjük, de a szórás vállalatonként és vállalatokon belül is igen nagy. Szinte mindenhol találhatók egészen új vagy 2-3 éves gépek, és nem egy helyen fellelhetők 30 (esetleg 40-60) évesek is. De a gépek életkora önmagában nem döntő! A régi gépek némi kiegészítőkkel, apróbb modernizálásokkal számottevően feljavíthatók, sőt, új elektronikával akár világszínvonalúvá is tehetők. A vállalatok saját technológiájukat egy ötfokozatú skálán az EU csúcsszintjéhez viszonyítva 2-estől 5-ösig, átlagosan 3-asra becsülték. A gyártástechnológiában a lemaradás nagyobb, mint a fejlesztésben, ahol az eszközök általában csúcsszintűek (4-es,-5-ös). Az EU-csúcstól átlagosan 10 év a lemaradás (a szórás 20 év hátrány és 5 év előny között van). A technológia körülbelül 5 évenként újul meg a világpiacon. |
Kelet-Európához viszonyítva 4-est vagy jobbat adtak maguknak a vállalatok, és minden ágazatban voltak, amelyek a keleti szintnél jobbnak ítélték meg technológiájukat. Ugyanakkor többen elismerték, hogy a keleti régióban is van már csúcstechnológia, a volt szocialista országok termelői – nem függetlenül az odatelepülő nyugati termelőtőkétől – "jönnek fel" úgy a technológia szintjét, mint termékeik versenyképességét (minőség, szállítási határidők stb.) tekintve. Úgy tűnik fel azonban, hogy a kelet-európai fejlődést a vállalatvezetők többsége negligálja. Jelenlegi sikereik, biztosnak látszó piacaik mintha kevéssé körültekintővé tennék őket a potenciális konkurencia vizsgálatában.
Minőség, ár, tőkeerőAz intermediereket gyártó ágazatokban minőségi verseny nincs, a minőség egyfajta "piaci belépő". Aki nem tudja az elvárt színvonalat produkálni, az nincs is versenyben. A legfőbb versenytényező az ár. A végtermékgyártók esetében a piacon különböző minőségű termékek lehetnek forgalomban (a magyar ipar a magasabb színvonalú termékek gyártói közé tartozik), de az ár itt is minden minőségi szinten a konkurencia kulcskérdése. Sőt, a vevők az alacsonyabb ár kedvéért hajlandók a kevésbé igényes terméket gyártóval szerződni, és az árcsökkentés érdekében esetenként még azt is kérik, hogy a gyártó "vegyen ki valamit a termékből". Az egyedi és innovatív jellegű termékeket gyártó ágazatokban a minőség maga a termék, az innováció, a specifikum. De a minőség itt sem elég: ár és tőkeerő kérdése, hogy a termék piacra kerül-e. A tőkeerő önmagában is versenyképességi tényező. Ez határozza meg az alkalmazható árstratégiát, a marketinget, az értékesítés módját, a fizetési kondíciókat, a termékfejlesztést, a költségcsökkentő beruházásokat. A kis- és középvállalati szférában, ahol az árverseny és a nagyobb (vásárló, kereskedő) vállalatok diktáló pozíciója gátolja a tőkefelhalmozást, a forgótőkehiány általános és állandó probléma. A piaci versenyben való helytállás feltétele tehát a tőkeerő, a növekedésre való képesség, amelyet azonban a mai monopolisztikus piaci versenyben nem – legfeljebb kivételként – lehet megszerezni. Ez a 22-es csapdája. A magyar feldolgozóipar számára a forgótőkehiányban sűrűsödő vállalatszerkezet a legfőbb versenyhátrány. Ezért a helyzetért a vizsgált vállalati körben szerzett tapasztalatok szerint nagy részben a termelési komplexumok (vertikális vállalati kapcsolatrendszerek) rendszerváltáskor történt szétrombolása és újjáépülésük hiánya a felelős |
Artner Annamária
