Főleg nem olyan jogszabállyal, amely betarthatatlan. A törvényi előírások maradéktalan teljesítése ugyanis sok esetben lehetetlen helyzetet eredményezne. Érzi ezt a jogalkotó is, hiszen a törvény - meglehetősen abszurd módon - maga ad felmentést a szabályok alól, amikor kimondja, hogy nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét az a hátrányos megkülönböztetés, amelynek tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka van. Vagyis a józan ész hál' istennek megelőzi a doktrinerséget.

E jogdogmatikai pikantérián túl van a törvénnyel egy másik probléma is, ez pedig a bizonyítási teher megfordulása. A jogsértéssel vádoltnak, például a munkáltatónak kell ugyanis bizonyítania, hogy nem követett el jogsértést. Ez igen nagy terhet ró a "megvádoltakra", hiszen az őket terhelő bizonyítás sikertelensége azzal jár, hogy jogsértőnek minősülnek majd akkor is, ha ártatlanok. A törvényi szabályozás sajnos megteremti annak a veszélyét, hogy felelőtlenül, minden alapot nélkülözve, mintegy az érdekérvényesítés utolsó eszközeként, az egyenlő bánásmód sérelmére hivatkozva támadjanak meg egy döntést, hiszen a másik félnek kell majd az igazát bizonyítania, nem pedig annak, aki a jogsértésre hivatkozik. Ennek jogi következményei akár beláthatatlanok is lehetnek, hiszen bármely munkáltató zsarolhatóvá válhat, főleg azokban az esetekben, amikor a nemlegesség bizonyítása gyakorlatilag lehetetlen (például zaklatás).