Munkavállalói tulajdon

Szakértők szerint az elmúlt évtized kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kiderüljön: az alkalmazotti tulajdonlásnak van-e helye a hazai piacgazdaságban. Ráadásul az sem tisztázott, hogy a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP) piaci vagy szociális célú vállalkozói-alkalmazotti forma-e Magyarországon. Tény azonban: létezik, és sokan vallják, hogy jövője is van. A Tulajdonos Munkavállalók és Társaságaik Országos Szövetsége például javaslatot is eljuttatott a kormányzathoz az MRP-törvény soron kívüli módosítására.

A helyzet ellentmondásosságát jellemzi, hogy nemcsak elméleti, hanem ténybeli kérdésekben is számos bizonytalanság tapasztalható a munkavállalói tulajdonnal kapcsolatban. A rendszer egészének számbavételéhez hivatalos statisztika például csak az MRP-szervezetek számáról áll rendelkezésre. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) kimutatásai szerint 1998. január 1-jén összesen 300 ilyen szervezet működött, és számuk 1999 közepére 269-re csökkent. A teljesebb képhez tartozik, hogy az MRP-n kívül is kerültek munkavállalók és menedzserek tulajdonába cégek, részben 1992, az MRP-törvény előtt, részben utána, a gazdasági társaságokról szóló törvény alapján.

Változatos cégméret

Egy, az ÁPV Rt. által megrendelt tanulmány szerint az MRP-törvény hatálybalépésétől 1998. november végéig – az utolsó MRP-értékesítésig – 285 tranzakció keretében, összesen 80 ezer munkavállaló részvételével 245 MRP-szervezetnek csaknem 50 milliárd névértékű állami részvényt és üzletrészt adtak el. Ez nem éri el az állam által privatizált vállalkozói vagyon 5 százalékát.

A munkavállalói tulajdon mértékéről és minőségéről önkéntes adatszolgáltatás keretében, jelentős munkával eseti felmérések és interjúk is készültek. Ilyen felmérést 1997 őszén például a Rész-Vétel Munkavállalói Résztulajdonlást és Részvételt Támogató Alapítvány és a tulajdonos munkavállalókat tömörítő szövetség, 1998 végén pedig a Munkaügyi Kutató Intézet végzett. Mocsáry József, a szövetség ügyvezető elnöke a közelmúltban tett közzé tanulmányt az MRP-k gazdaságban elfoglalt helyéről. A szakember mintegy 80 ezer tulajdonos munkavállalót és 195 olyan céget említett, ahol meghatározó a munkavállalói tulajdon. Ezek felében többségi az MRP-k tulajdoni aránya. A tanulmány készítője a jegyzett tőkét 53 milliárd 400 millió forintra taksálta, amivel az MRP-k a gazdasági társaságok 75-80 milliárd jegyzett és 100-120 milliárd saját tőkéjét ellenőrzik. Ezek azonban megvásárláskori adatok, amelyek immár névlegesen és tényleges vagyonértékben is a többszörösre nőttek.

A tanulmány szerint a létszám alapján a versenyszféra mintegy 6 százalékát adja a munkavállalói és menedzseri tulajdon, ami a hazai magánkézben lévő rész 12-13 százaléka. A cégek átlagos nagysága 340 fős, de megtalálható közöttük a negyvenes létszámú vállalkozás csakúgy, mint az ezer alkalmazottnál többet foglalkoztató. Átlagos jegyzett tőkéjük megközelíti a 400 millió forintot, de – a 30 milliótól a több milliárdosig – ezen belül is nagy a szóródás. A hatékonyságról, a jövedelmezőségről öt évvel ezelőtti adatot idézett a szerző: 1996-ban az MRP-szervezetek cégeinek 77,6 százaléka volt nyereséges, jó példák azonban – olykor-olykor – még ma is feltűnnek a napisajtóban.

A munkavállalói tulajdonlás „zászlóshajója" mindenképpen a 75 százalékban munkavállalói és menedzseri tulajdonban lévő Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., amely évről évre milliárdos nagyságú nyereséggel büszkélkedhet. Igazi sikertörténet a Tatai Cserépipari Részvénytársaságé is, amely a privatizációkor a piac mintegy 20 százalékát látta el áruval, viszont mostanra már 30 százalékra nőtt a részesedése. A Masped Rt., a szállítmányozás hazai piacvezető cége is rendkívül szépen gyarapodik, és a példamutató vállalatok közé tartozik – többek mellett – a Ganz-vállalatcsoport is.

A munkavállalói tulajdon hazai története eredmények, olykor nagy sikerek, de egyben a vereségek története is – vallják a téma szakértői. A szövetség ügyvezető elnöke ezzel kapcsolatban a tanulmányában kifejti: a sikeres vállalatok eredményeiket bízvást a sajátjukénak tekinthetik, mert a szorgalmas, áldozatkész munkavállalók – jó vezetőik irányításával – keményen megdolgoztak érte. A vereségeket azonban kevésbé okozzák a saját hibák, azok többnyire a rossz törvények és sokszor az ellenséges vagy közömbös környezet rovására írandók. Magyarországon még messze vagyunk attól, hogy – az Egyesült Államokhoz, az Európai Unióhoz és sok más fejlett gazdasághoz hasonlóan – a munkavállalói tulajdont segítő környezet venné körül – hangsúlyozza a szakértő.

Javaslat a korrekcióra

Ezt a problémát szeretné megoldani a szövetség törvénymódosító javaslata. A fejlett piacgazdaságokban, elsősorban az USA-ban csaknem öt évtized alatt szerzett tapasztalatok ugyanis azt igazolják – nyilatkozta lapunknak Szántai János, a szövetség főtitkára, a hazai munkavállalói tulajdoni rendszer egyik létrehozója -, hogy a piacgazdaság körülményei között hosszú távon is életképesek azok a vállalkozások, amelyek többségi, egyes esetekben kizárólagos munkavállalói tulajdonban vannak. A róluk szóló törvényt azonban sürgősen felül kell vizsgálni, és a mai társadalmi és gazdasági viszonyoknak megfelelően tovább kell fejleszteni.

Hogy miért? Ennek számos oka van. A munkavállalók számára privatizálható állami vállalkozói vagyon például mint forrás megszűnt, így a törvény szerint új MRP nem indulhat. A szövetség tudomása szerint 1998 novembere óta az ÁPV Rt.-től MRP-s vásárlás nem is történt. Tudatosítani – és rögzíteni – kell tehát, hogy a munkavállalói tulajdonszerzésnek nem egyedüli formája az állami és az önkormányzati vagyon privatizálása. Ellenben új támogatási rendszerre van szükség, amelyre példa lehet a munkavállalói tulajdon megteremtése cégfelszámolás során. Ez utóbbi pedig nagy számban előfordul.

Gond van ugyanakkor a meglévő MRP-szervezetekkel is. Azok ugyanis hitelfizetési kötelezettségüket szinte kivétel nélkül teljesítik az állammal szemben, de a törlesztés befejeztével – a „hogyan tovább" kérdését illetően – válaszút elé kerülnek. A közvélemény és az MRP-kben részt vevők számára egyaránt nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a hitel kiegyenlítése után nem kötelező, de nem is szükségszerű a szervezet megszüntetése, vagy a tagok kényszerű kiválása az MRP-ből. Ma a törvény nem engedi az MRP-ben való részvételt, ha a munkaviszony bármely okból megszűnik.

Felismert érdekek

A törvénymódosítási javaslat számos olyan passzust is tartalmaz, amely kizárja az MRP-szervezetek belső és külső felvásárlását egyaránt, ezzel is védve a kisrészvényesek vagyonát, érdekeit. Erre nagyon nagy szükség van. Szántai János említett például olyan külkereskedelmi vállalatot, ahol a privatizációkor 400 munkavállaló-tulajdonost számláltak, és most az MRP-szervezet mindössze nyolctagú. Ugyanakkor olyan cég is ismeretes, ahol az MRP-nek 10, a magyar részvényeseknek 25 százalékuk van, míg a többivel a multinacionális külföldi cég rendelkezik. Utóbbi éppen a közelmúltban tett ajánlatot, miszerint megvenné a 10 százalékot az 594 tulajdonostól, méghozzá 125 százalékos árfolyamon. Egyetlen tulajdonos volt, aki azt mondta, hogy eladná a maga részét. Igaz, itt már lezajlott a törlesztésfizetés, és a tulajdonosok osztalékra is számíthatnak.

A tapasztalatok azt jelzik, a munkavállalók többnyire felismerik a saját érdekeiket. Azok érvényesítése azonban nemcsak jogi kérdés – hangsúlyozta Szántai János -, sok minden múlik azon is – még ott is, ahol többségi a munkavállalói tulajdon -, hogy ki tudja jobban megjeleníteni az érdekeit.

Szociális dimenziók

Takács György, az Érdekvédelmi Tanácsadó Szolgálat Egyesülés jogi szakigazgatója karnyújtásnyi távolságból kísérhette figyelemmel a hazai munkavállalói tulajdonlás kezdeteit, eddigi történetét. A vonatkozó 44-es törvény megalkotásakor például – 1992-ben – szenvedélyes viták folytak az MRP-ről. Befolyásos lobbicsoportok vélték úgy, hogy „ha már mindenáron akarunk valamilyen munkavállalói konstrukciót, akkor az a piachoz, és ne a szociális dimenzióhoz kötődjék". Pedig az MRP-k a válságtünetek nyomán a hatvanas, hetvenes években a nyugati országokban szociális indíttatásból jöttek létre. Ez jelent meg a Costa Rica-i első MRP-tervezetben, ez folytatódott az amerikai modellezésben – amely az első olajválság idején a kis- és a középvállalkozások megmentésére, a térség foglalkoztatásának biztosítására irányult – és az angolban is.

Kétségtelen, hogy a munkavállalók résztulajdonhoz juttatása révén a termelés és ezáltal az önfoglalkoztatás megoldódhat – húzta alá Takács György. E konstrukció lényege ugyanis éppen abban áll, hogy a tulajdonos önmagát foglalkoztatja, tulajdonos is és alkalmazott is, kétszeresen érdekelt tehát a cég sikeres működésében. Téves az a gondolkodás, amely egyoldalúan a piac oldaláról közelít a kérdéshez. Nem a versenyszféra szabályait kell zsinórmértéknek tekinteni, hanem az önfoglalkoztatást, mint a társadalmi válságot oldó egyik lehetőséget.

Takács György már a kilencvenes évek elején is többször kifejtette: a gazdasági és egyben a szociális-foglalkoztatási gondokra olyan modelleket kell találni, amelyekben folytathatónak tűnik a munkavállalók és a munkahelyeik kölcsönös emberi – nem anyagi – függősége. Ennek egyik formájaként – a szó eredeti értelmében használt – a szövetkezet, másikként az MRP látszott eredményes formációnak. 1992-ben azonban vakvágányra került az MRP törvényi szabályozása, mert kizárólag a piac mechanizmusához igazodó struktúrában gondolkodott, és csak a privatizációhoz kapcsolódó tulajdonszerzési esélyeket latolgatta.

Gyenge a jogi háttér

Az MRP ennek ellenére nagyszerű eredményeket ért el a versenyszférában. Ahol viszont a szervezet vagy maga a vállalat csődbe ment, annak jelentős mértékig az volt az oka, hogy a szociális dimenzió progresszív, támogató értékét a jog eleve nem rendelte hozzá a konstrukcióhoz. Ha ez megtörténik, akkor számos válsághelyzetbe került, megszűnt, felszámolt vállalat bizonyára megmenthető, átalakítható lett volna.

A jövőt illetően szükségesnek látszik az MRP-törvény módosítása, Takács György szerint azonban a szociális dimenzió irányában kellene erősíteni a Munkavállalói Résztulajdonosi Programot. Ehhez igazodnának a kedvezmények, a foglalkoztatási, a tb- és az adóterhek, a piacra lépés, illetve a piacon való boldogulás feltételei.