A Horn-kormány 1997-es nyugdíjreformja – amelynek leglátványosabb lépése a nyugdíjrendszer második, úgynevezett tőkefedezeti pillérének létrehozása volt – a választás évében, 1998. január 1-jén lépett hatályba. Mivel a nyugdíjreformot az összes ellenzéki párt elutasította, ezért választási győzelmük után joggal lehetett várni, hogy valami történni fog". Az ettől tartókat azonban aligha rémiszthette meg a kormányprogram.
A kormányprogram nyugdíjkoncepciója
A kormányprogram a nyugdíjak reálértékének – elsősorban a Bokros-csomag miatti – csökkenésére utalva, az értékálló nyugdíjak" címszó alatt foglalkozott a kérdéssel, s deklarálta, hogy A Kormány erkölcsi és alkotmányos kötelezettségének tekinti a nyugdíjak értékállóságának biztosítását." A reálérték-megőrzés pusztán alapcél, amennyiben azonban a gazdaság általános helyzete megengedi, törekedni kell a reálérték emelésére is. A kormány emellett ígéretet tett arra, hogy igyekszik mérsékelni a nyugdíjrendszeren belüli igazságtalanságokat, s orvosolni fogja a nyugdíjreform során megváltoztatott özvegyinyugdíj-rendszer problémáit. A nők nyugdíjba vonulásánál pedig figyelembe veszi a gyermekneveléssel töltött éveket, s szükségesnek látja a nyugdíjkorhatár jelenleginél rugalmasabb szabályozását. A kormányprogram a nyugdíjreformról megállapította, hogy hatására megélhetésük kilátásait tekintve elbizonytalanodás tapasztalható a nyugdíjasok és a nyugdíjhoz közel állók körében", ami miatt kiemelt feladatának tekinti a nyugdíjreform hatásainak felmérését. A szükséges teendők súlypontját a jelenlegi nyugdíjasok nyugdíjának védelme jelenti, a biztonságos nyugdíjellátás érdekében azonban felülvizsgálja a pályakezdők kötelező nyugdíjpénztári tagságát is.
A kormányprogram számos kérdést vet fel: az akkor hatályos társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény szerint 2001-től a nyugdíjemelés mértékének meghatározása az úgynevezett svájci indexálással történik: a tervezett fogyasztóiár-növekedés és a tervezett országos nettó átlagkereset-növekedés 50 százalékos súlyozott átlaga" [62. § (4) bekezdés]. Így amennyiben az átlagkeresetek növekedése meghaladja a fogyasztóiár-növekedést, a nyugdíjak reálértéke automatikusan emelkedik, s növekvő gazdaságban általában ez a helyzet (vagyis ez a gazdaság általános helyzete" – ahogy a kormányprogram fogalmaz). Tehát a hatályos törvényi szabályozáshoz képest a kormányprogram annyiban hozott (volna) újat, hogy a nyugdíjak reálértékének megőrzését még gazdasági visszaesés körülményei között is biztosítani ígérte. Ha így értelmezendő a kormányprogram, akkor azt mondhatjuk, hogy nyitott kapukat döngetett, mert a gazdaság természetes állapota a növekedés, ami a hatályos szabályozás szerint automatikus reálérték-növekedést jelent.
Nyugdíjemelés
Az új kormány egyik első intézkedéseként előbbre hozta az aktuális nyugdíjemelést, így bizonyítva, hogy nem érzéketlen a nyugdíjasok problémái iránt. A Horn-kormány részben választási megfontolásból, de nem tagadhatóan a Bokros-csomag nyugdíjasokat különösen sújtó következményei miatti lelkifurdalásból" a svájci indexálást csak 2001-től vezette volna be, s 1999-ben a nettó keresetnövekedésnek, 2000-ben pedig a tervezett fogyasztóiár-növekedés és a tervezett országos nettó átlagkereset-növekedés 30 vagy/és 70 százalékos arányban súlyozott átlagának" megfelelő nyugdíjemelést irányozta elő [62. § (4) bekezdés], ezzel adva vissza" valamennyit a nyugdíjasoknak abból, amit a Bokros-csomag elvett.
Az Orbán-kormány szerint ez azonban pusztán választási megfontolásból tett felelőtlen túlígérés volt, s forráshiányra hivatkozva előbbre hozta a svájci indexálás bevezetését, amivel lecsippentett néhány százaléknyi nyugdíjemelést, miközben változatlanul ragaszkodott a munkáltatói egyszázalékos – a bruttó bér 24 százalékáról 23 százalékra történő – csökkentéséhez [1997. évi LXXX. törvény 19. § (1) bekezdés]. A felháborodást pedig azzal igyekezett tompítani, hogy a kisebb nyugdíjakat az átlagosnál jobban emelte, ami a nyugdíjak (ismételt) összenyomásával újabb igazságtalanságot visz a nyugdíjrendszerbe, holott a kormányprogram éppen ezek mérséklését ígérte.
Magán-nyugdíjpénztári tagdíj
A kormány azonban nem csupán a nyugdíjasok, hanem a még aktív korban lévő, a vegyes nyugdíjrendszert magánnyugdíjpénztárba lépéssel választók orra alá is borsot tört, amikor puccsszerűen megszavaztatott egy olyan képviselői módosító indítványt, amely 1999-ben a magán-nyugdíjpénztári (továbbiakban: pénztár) tagdíj 6 százalékon történő befagyasztását célozta a hatályos törvénybe foglalt 7 százalékra emelés helyett. Így a pénztártagoknak egy százalékkal több nyugdíjjárulékot kell fizetniük a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe. A kormány így próbálta csökkenteni a Nyugdíjbiztosítási Alap hiányának pótlására irányuló kötelezettségeit.
A nyugdíjreform
A Pénzügyminisztérium (PM) és Selmeczi Gabriella, a Miniszterelnöki Hivatal társadalombiztosítási ügyekért felelős politikai államtitkára között 1998 kora őszén iszapbirkózás" kezdődött egy olyan kormányhatározat előkészítéséről, amely a kormányprogramnak megfelelően a nyugdíjreform hatásainak felmérésé"-ről intézkedett volna. A PM keményen ellenállt ennek a törekvésnek, joggal tartva attól, hogy ha kiszorul a munkálatokból, nem lesz képes megakadályozni a nyugdíjreform során elkövetett hibáinak napvilágra kerülését. Ügyes taktikázással frazeológiai győzelmet sikerült aratnia: a kormányhatározat ugyanis A nyugdíjrendszer továbbfejlesztésével kapcsolatos feladatokról címet viseli [2102/1999. (V. 5.) Korm. hat.], és nem a hatások felmérésére vagy felülvizsgálatára utal a címben. Az pedig, ami továbbfejleszthető, alapvetően helyes. Második győzelme a tőkefedezeti pillér saját hatáskörben" tartása, a harmadik pedig a rendkívül rövid határidők: július 31-ig kormány-előterjesztést kell készíteni, ami semmiképpen sem elegendő komoly munkára.
Egy kis statisztika
Az 1997-es nyugdíjreform a számok alapján nagy siker: 1998-ban több mint 1,3 millióan, 1999 márciusáig pedig több mint 1,5 millióan léptek nyugdíjpénztárba, ami az aktív keresők több mint harmada. A 20-39 év közötti gazdaságilag aktív személyek fele pénztártag, a pénztártagok háromnegyede közülük kerül ki. A 40-54 év közöttieknek viszont már csupán 16 százaléka, ami nem meglepő, mivel minél idősebb a belépő, annál többet veszít belépésével, és annál kevesebbet nyerhet. A pénztártagok között enyhe többségben vannak a nők. A pénztártagok közül 1998-ban ötezernél valamivel többen döntöttek a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe történő visszalépésről.
33 pénztárnak van tevékenységi engedélye, közülük a legjelentősebbek banki vagy biztosítói háttérrel" rendelkeznek. A szemérmes háttér" kifejezés annyit jelent, hogy a pénztár (ál)demokratikus egyesületi köntösben, valójában a bank vagy biztosító egy üzletága. 1998 végén az öt legnagyobb, egyenként százezernél több tagú pénztár az összes tag közel 80 százalékát tudhatja tagjai között (1359 ezer főből 1054 ezret), a kezelt vagyonra vetítve ez az arány némileg csökken. Ez az ötösfogat két csoportra osztható: az elsőbe három pénztár tartozik 250-300 ezer, a másodikba kettő 110-130 ezer fő közötti taglétszámmal. A pénztárválasztást döntően a marketingkampányok befolyásolják, a befektetések biztonsága és a hozamok nem játszanak szerepet. (Az előbbiek nem is játszhatnak szerepet, ha mégis, az a szabályozás hibája – kis és nagy pénztárnak egyformán biztonságosnak kell lennie, az utóbbival kapcsolatos adatok pedig még nem léteznek, de ha léteznének, összehasonlíthatóságuk akkor is kérdéses.)
A pénztárak összes működési költsége 1998-ban a 28,6 milliárd forint tagdíjbevételből közel 3 milliárd forintot tett ki, ami több mint 10 százalékot jelent, ez döbbenetesen magas, ebből körülbelül fele-fele a tagszervezési és nyilvántartási költség aránya. (Az ügynökök, köszönhetően a nyugdíjreformnak, tavaly 1,5 milliárddal lettek gazdagabbak.)
Az egyéni számlákon 25,7 milliárd forintot írtak jóvá (tagdíjbevétel mínusz működési költség). 1998 végén a pénztárak vagyona piaci értéken 29,1 milliárd forintot ért, ami 3,5 milliárd forint vagyonérték-növekménynek felel meg. A bruttó vagyonérték-növekmény 13,56 százalék. Az 1998. decemberi 12 havi fogyasztói árindex 110,3 százalék volt, ami a pénztári szféra 3,26 százalékos reálhozamának felel meg. (Forrás: Állami Pénztárfelügyelet Fejlesztési Főosztály: A magánnyugdíjpénztárak tevékenységének bemutatása a tények tükrében. 1998. január-1999. március)
Ami a számok mögött van
Ha egy portfólióbefektető képes 3,26 százalék reálhozamot elérni, már érdemes rábízni pénzünket. Csakhogy a pénztári szféra nemhogy reálhozamot nem ért el, de még a befizetett tagdíjak reálértékét sem tudta megőrizni. Ugyanis az 1998-as átlagos fogyasztóiár-növekedés 14,3 százalék volt, vagyis az év január 1-jén bankban lévő betétre december 31-én ekkora kamatot kell jóváírni, hogy a betétösszeg vásárlóértéke ne csökkenjen. Az 1998. decemberi 12 havi fogyasztói árindex a decemberi infláció mértéke egy évre kivetítve. Mivel az infláció 1997 decembere és 1998 decembere között 18,4 százalékról 10,3 százalékra esett, az 1998-as éves átlagos infláció értelemszerűen magasabb a decemberinél. Tehát ha elfogadjuk, hogy az Állami Pénztárfelügyelet (ÁPF) pusztán az infláció mértékében tévedett, akkor a pénztárak 1998-as teljesítményét közel egyszázalékos negatív reálhozammal jellemezhetjük. A tényleges hozam persze ennél némileg magasabb, mivel a befizetések év közben folyamatosan érkeztek, miközben az infláció is folyamatosan zuhant (a negyedévek sorrendjében: 16,4 százalék, 14,2 százalék, 12,5 százalék, 10,3 százalék – vagyis a negyedik negyedév fogyasztóiár-növekedése megegyezett a december havival). Csakhogy az nem az egész évet, hanem pl. az utolsó negyedévet, félévet stb. jellemzi. Nem véletlen, hogy a befektetési alapok hozamának összehasonlítása az utolsó egy hónap, negyedév, félév, év stb. teljesítménye alapján történik.
Mekkora a hozam?
Az ÁPF nem pusztán az infláció mértékében tévedett, hanem abban is, hogy a hozamot az egyéni számlákra – tagdíjbevétel mínusz működési költség – vonatkoztatta, s nem a tagdíjbevételekre. A bankbetét és befektetési alap esetén magától értetődő, hogy a kamat, illetve a hozam a nominálisan befizetett betétre, illetve befektetési jegyre vonatkozik – ez éppannyira könnyű, mint amilyen korrekt összehasonlítást tesz lehetővé.
A működési költségek kiemelése" miatt, ha egyik pénztár működési költsége duplája a másiknak, de portfólióját mindketten tökéletesen azonos módon fektetik be, a befektetési teljesítményüket az ÁPF azonosnak méri. Ez azonban durva torzítás. Ha így teszünk, a bruttó vagyonérték-növekmény mindössze 1,85 százalék (az ÁPF terminológiája szerint ez a nettó vagyonérték-növekmény), ami az 1998. decemberi 12 havi árindexszel számolva 8,15 százalék negatív reálhozamot jelent, az 1998. évi átlagos fogyasztóiár-növekedéssel számolva pedig 12,45 százalék negatív reálhozamot. Ez pedig vaskos reálértékvesztés.
Mindezek után meg kell állapítanunk, hogy a pénztártagoknak nincs lehetőségük tisztán látni abban a kérdésben, befizetéseiknek végül is mekkora a hozama. A szomorú az, hogy a homálylátáshoz a pénzügyminiszter felügyelete alatt működő ÁPF-nek és a pénztárakat működtető (valójában tulajdonló) vállalkozásoknak egyaránt érdeke fűződik. Az előbbinek ahhoz fűződik érdeke, hogy szebbnek fesse le a menyasszonyt, mint amilyen az valójában (mennyivel megnyugtatóbb a pénztártagok számára a pénztárak 1998. évét 3,26 százalékos pozitív, mint 12,45 százalékos negatív reálhozammal jellemezni), az utóbbiak esetleges korrektsége pedig versenyhátrányba kerülésükkel lenne azonos. A korrekt és öszszehasonlítható hozamszámítás szabályait éppen az államot képviselő ÁPF-nek kellene megalkotnia, és azok betartásán őrködnie, csak éppen nem fűződik hozzá érdeke. A kör bezárult.
Makrogazdasági csapda
Mint említettem, a nyugdíjreform a számok alapján nagy siker, amit – a közvélekedés szerint – a több mint 1,5 millió nyugdíjpénztárba lépő bizonyít: ők azok, akik úgymond lábbal szavaztak az új, vegyes" nyugdíjrendszer mellett. Ez azonban csak a látszat. A tőkefedezeti pillér létrehozása valójában egy olyan verem ásásának felelt meg, amely makrogazdasági csapdaként szolgál a magyar gazdasági fejlődés lassítására, s teszi mindezt úgy, hogy aki beleesett, még örül is neki. Ez az állítás meglehetősen súlyos, ezért igazolására hosszabb bizonyítás szükséges.
Először is azzal kell tisztában lennünk, hogy a Horn-kormány tévedett, amikor a tőkefedezeti pillértől a nemzetgazdasági szintű megtakarítások növekedését várta, a növekedési plusztól pedig több befektetést remélt, ami pedig gyorsabb gazdasági növekedést jelent – ennek többletét plusz 1,5-2,0 százalékban valószínűsítették. A kormány úgy tekintett magára, mint aki a nyugdíjreform végrehajtásával valójában a gazdaság gyorsabb növekedését alapozza meg, amiből az is következett, hogy aki ellenezte a nyugdíjjárulék egy részének a felosztó-kirovó elven működő társadalombiztosítás helyett tőkefedezeti elven működő nyugdíjpénztárba történő befizetését, az valójában az ország elemi érdekei ellen cselekedett, mivel a jólét jövőbeni növekedését akadályozta.
Pluszmegtakarítás a hozam-kamat résből?
Nézzük, hogy a Horn-kormány szerint hogyan jön létre a tőkefedezeti pillértől remélt pluszmegtakarítás! Nos úgy, hogy feltételezték, a pénztárakba kerülő nyugdíjjárulékok befektetéséből magasabb hozam realizálható, mint az ugyanezen nyugdíjjárulékok Nyugdíjbiztosítási Alapból való be nem fizetése okozta hiány miatt kibocsátandó államkötvények kamata. A befektetések hozamának és az államkötvények kamatának különbsége közötti résben keletkezik az a pluszmegtakarítás, amitől a gazdasági növekedés felgyorsulását remélték. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy ez az úgynevezett hozam-kamat rés valóban létrejön, csakhogy nemzetgazdasági szinten ez nem pluszmegtakarítás, hanem pusztán látszat!
A tévedés abban rejlett, hogy a fenti modell mindössze kétszereplős (az állam és a pénztárak), a Horn-kormány ugyanis megfeledkezett a harmadik szereplőről, akit hagyományos megtakarítóknak nevezhetünk. Gyorsan megérthetjük szerepét, ha meggondoljuk, hogyan lehet szert tenni a hozam-kamat résre. Könnyen belátható, ha a pénztárak a hozzájuk befizetett tagdíjból azokat az államkötvényeket vásárolják meg, amit a Nyugdíjbiztosítási Alap hiánya miatt kibocsátanak, nem jön létre a rés (sőt a pénztárak működési költsége miatt azzal azonos mértékű külső" forrás bevonása szükséges). A rés csak akkor jöhetne létre, ha a pénztárak az államkötvényeknél magasabb kamatozású vállalati kötvényeket vagy magasabb hozamú részvényeket stb. is vásárolnának, vállalva természetesen ezek magasabb kockázatát. A kérdés csak az, hogy ha a pénztárak vállalati kötvényeket, részvényeket stb. is vásárolnak, akkor ki fogja megvenni azokat az államkötvényeket, amelyek vásárlása helyett a pénztárak az előbbiekre költik a pénzüket. Mert valakinek meg kell vennie, különben az állam nem tudna eleget tenni nyugdíjfizetési kötelezettségének. Nyilvánvaló, hogy ezeket az államkötvényeket azok a hagyományos megtakarítók fogják megvásárolni, akik a pénztárak megjelenése előtt monopolhelyzetű" vásárlói voltak a pénzügyi eszközöknek, s akiknek a pénztárak megjelenése versenyhelyzetet" teremtett (úgy, hogy megjelenésük annyival növelte a tőkepiaci keresletet, amennyivel a kínálatot, pontosabban a kínálatot – a pénztárak működési költségével – némileg jobban). Mindaz az államkötvényen kívüli pénzügyi eszköz, amit a pénztár képes megvásárolni, a hagyományos megtakarítóké lenne, ha nem lennének pénztárak. A pénztár azonban képes elvásárolni" ezeket a kötvényeket a hagyományos megtakarítók elől, így azok kénytelenek megvenni, mintegy ráfanyalodni a számukra meghagyott államkötvényekre. Így a hagyományos megtakarítók annyival kevesebb hozamot realizálnak, amennyivel a pénztárak – az államkötvények kamata felett – többet. Tehát ami a Horn-kormány kétszereplős modelljében pluszmegtakarítás, azt valójában a harmadik szereplőtől, a hagyományos megtakarítóktól veszik el. Nemzetgazdasági szinten tehát semmiféle pluszmegtakarítás nem jön létre, annyi történik, hogy a tőkepiac keresleti és kínálati oldala közel azonos mértékben felfújódik.
Explicit és implicit államadósság
Az, hogy kiderült, a Horn-kormány legfontosabb nyugdíjreform melletti érve (nyugdíjreform alatt szigorúan a tőkefedezeti pillér járulékátcsoportosítással történő létrehozását értve) nem állja meg a helyét, de ellene sem szól. Tehát ha nem is igaz, hogy ez egy pozitív összegű játék, de legalább nullösszegű. Makroszinten tehát lényegében semmi sem történik – tévedtünk már nagyobbat is. Csakhogy ez nem így igaz.
Mint láttuk, a tőkepiac kissé felfúvódik, ami makroszinten nem változás, de mégis sebezhetőbbé teszi az ország pénzügyi rendszerét. Az alacsony ember, ha magasnak kíván látszani, gólyalábra áll, s pontosan akkora lesz, mint a magas ember. Csak éppen könnyebben esik orra. Esetünkben ez a helyzet.
Nézzük, hogy mi játszódik le a mélyrétegekben! A tőkefedezeti pillér explicitté (nyílttá) alakítja az implicit (rejtett) államadósság egy részét. Az implicit államadósság az államnak azt az ígéretét testesíti meg, hogy a már nyugdíjasok nyugdíját életük végéig előre meghatározott szabályok szerint időről időre indexálva fizetni fogja, illetve a nyugdíjjárulék-fizetőknek – a megfelelő feltételek teljesítésekor – nyugdíjat állapít meg. Tehát egy nem könnyen becsülhető nyugdíj cash flow-val állunk szemben, amelyet diszkontálva megkaphatjuk az implicit (nyugdíj) államadósság mértékét. Hangsúlyozzuk, hogy a becslés szükségszerűen bizonytalan (már csak amiatt is, hogy milyen kamatlábbal diszkontáljunk?). Az államadósság tulajdonképpen az explicit és az implicit államadósság együttese, de az előbbi összehasonlíthatatlanul fontosabb: annak növekedése rendszerint aggodalommal tölti el a belföldi és külföldi befektetőket, számukra az államadósság szintje, illetve annak csökkenő/növekvő trendje az egyik legfontosabb makromutató. Az implicit államadósság mértéke egy elemzőnek a látószögébe se nagyon kerül.
Tehát minden mást változatlannak feltételezve a tőkefedezeti pillér annyival csökkenti az implicit államadósságot, amenynyivel növeli az explicitet (pontosabban a pénztárak működési költségei miatt kissé nagyobb mértékben). Azonban a befektetőket ez aggodalommal töltené el, s nem túlságosan érdekelné őket az a magyarázat, hogy az államadósság-növekményre van biztos vevő", a pénztárak kereslete; erre a helyzetre a kockázati felár növelésével reagálnak, ami megdrágítja az államadósság finanszírozását. S ekkor még szó sem esett az államadósságra vonatkozó maastrichti kritériumtól való távolodásról, mely az (explicit) államadósság szintjének a GDP 60 százaléka alá szorítását kívánja meg egy európai uniós tagságra áhítozó országtól.
Nyilvánvaló, hogy ez az út járhatatlan: a nyugdíjreformtól függetlenül az államadósság jelenleg a GDP 60 százalékát szerényen meghaladó szintjét (amely azonban az MNB repoállományával együtt több mint 70 százalék) tovább kell csökkenteni. Ez úgy valósul meg, hogy a tőkefedezeti pillér az implicit államadósság egy részét explicitté konvertálva új" explicit államadósságot gyárt, amit meghaladó mértékben törleszteni kell a régi államadósság visszafizetésével, hogy az új és a régi együttesen is csökkenő tendenciát mutasson. Ha a központi költségvetés olyan tempóban fizetné vissza a régi adósságát, ahogy most teszi, de nem kellene bajlódnia az új államadóssággal, akkor az államadósság szintje szinte szabadesésbe kezdene, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben a legkézzelfoghatóbb makrogazdasági előnyt jelentené.
Mi volt tehát a nyugdíjreform makrogazdasági szempontból? Egy olyan csapda, mely egyvalamire feltétlenül alkalmas: a magyar gazdaság fejlődésének lassítására, azáltal, hogy az államadósság szintje így lassabban csökkenthető, mintha nem lett volna nyugdíjreform. Az implicit államadósságot azon a szinten kellett volna hagyni, ahol van, s az explicit államadósság leszorítására kellett volna koncentrálni. Sőt, még ennél is tovább lehetett volna lépni, s inkább az explicit államadósságot kellett volna implicitté konvertálni. Ha egy kormány választhat, hogy a GDP 60 százalékát kitevő explicit és 100 százalékát kitevő implicit államadósságát átalakíthatja mondjuk 45-115-re, bizton mondhatjuk, hogy az ország gazdasága számára az utóbbi a kedvezőbb.
Van más megoldás?
Megválaszolásra váró kérdés, hogy akkor mégis miért népszerűek a pénztárak, amit a 1,5 millió lábbal szavazó" tanúsít? A magyarázat roppant egyszerű. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer szabályai a nyugdíjjárulék-fizetők számára olyan mértékig kedvezőtlenül lettek megállapítva, hogy 1,5 millióan egyszerűen átmenekültek a vegyes nyugdíjrendszerbe. Aki ezt tette, az biztos lehet abban, hogy befizetései után legalább a mindenkori államkötvények kamata megilleti – természetesen a működési költségekkel csökkentve. Az államnak minden forint pénztárba kerülő tagdíj után ki kell fizetnie az állampapírok kamatát. Ezt a kamatot azonban úgyis oda lehetett volna adni a nyugdíjjárulék-fizetőknek, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap mindegyikük után egyéni számlát vezet, s erre érkező befizetései után jóváírja a mindenkori állampapírindexnek (MAX) megfelelő hozamot. Ekkor az implicit államadósság nem válik explicitté, viszont transzparenssé válik, s elérkezhet az az idő, amikor majd forintra pontosan tudható az, ami jelenleg csak pontatlanul és körülményesen becsülhető.
Az állam számára ez azzal az előnnyel járna, hogy rengeteg kibocsátási költséget megtakaríthat, a nyugdíjjárulék-fizetők pedig egy olyan pénztár tagjainak tudhatják magukat, amelynek működési költsége a nullához közelít, mert nincs szüksége sem közgyűlésre, sem ott megválasztott igazgatótanácsra és ellenőrző bizottságra, nincs szüksége vagyonkezelőre, letétkezelőre, számlavezetőre. Emellett a nyilvántartások vezetése primitíven egyszerű – jóval kisebb költséget jelet, nincs szükség könyvvizsgálóra, garanciadíj fizetésére -, ugyan mit is garantálhatna a Garancia Alap, s az ÁPF-nek sem kellene felügyeleti díjat fizetni – mert nincs mit felügyelni, s a marketingre egy fillért sem kellene költeni.
Mi is volt a Horn-kormány nyugdíjreformja? A makrogazdasági csapdáról már szó esett. A továbbiakról hallgassuk meg Urbán László véleményét, akinek neve az Orbán-kormány pénzügyminiszteri tisztségére is felmerült, jelenleg pedig a Postabank vezérigazgató-helyettese, s aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy ami a nyugdíjreformban igazán fontos, az az első pillérrel történt, s ez a szigorítás, a második pillér létrehozása ehhez képest másodlagos. Ezt cinikusan úgy lehetne megfogalmazni – írja Urbán -, hogy azért volt szükség a tőkefedezeti pillér ötletének beépítésére a kormányzati koncepcióba, hogy egy olyan elemről folyjon a nyilvánosság előtti vita, ami kínál bizonyos választási lehetőségeket, sőt potenciális előnyöket is azok számára, akiket érinthet – persze még számukra sem költségek nélkül -, s eközben a csupán megszorításokat, a terhek egyoldalú növelését hozó, legfájdalmasabb lépéseket egy csomag kevésbé látványos elemeiként el lehessen fogadtatni. Nem lévén részese a kormányzati intézményeken belül zajló előkészítő munkának, ebben a kérdésben nem tudok határozottan állást foglalni, de egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy volt ilyen stratégiai szándék." Persze a nyugdíjreformvitáknak sok olyan résztvevője volt, mondja Urbán, akik szerint a legfontosabb mégis a második pillér létrehozása. Mindenekelőtt azok tartoznak ide, akik azt várják, hogy a kiépülő tőkefedezeti pillér alapkezelőiként újabb, jól jövedelmező üzleti lehetőség nyílik majd meg cégeik számára". (Urbán László: Nyugdíjreformvita Magyarországon. In.: A túlzott központosítástól" az átmenet stratégiájáig. Tanulmányok Kornai Jánosnak. KJK, Budapest, 1998. 392 o.)
Volt vagy lesz nyugdíjreform?
Egy nyugdíjrendszer akkor tisztességes, ha a nyugdíjjárulék-fizető számára a nyugdíjjárulék fizetése olyan befektetésnek minősíthető, amelyre időskori anyagi biztonságának megteremtése érdekében önként is hajlandó lenne. Amennyiben azonban erre az állam kényszeríti, s a nyugdíjjárulékát mintegy kölcsönveszi az éppen aktuális nyugdíjak kifizetésére, akkor ezért az állam egyéb hitelezőit is megillető kamat a nyugdíjárulék-fizetőnek is jár. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer reformja arról szól, hogy az állam rendkívül alacsony kamatot fizet a nyugdíjjárulékok után.
Mindezek miatt állíthatjuk, hogy nyugdíjreform nem volt, legfeljebb lesz, erre azonban igen kevés az esély. Az Orbán-kormány által létrehozott bizottságoktól más mint toldozás-foldozás, aligha várható. Túl erősek azok az érdekek, amelyeknek a nyugdíjreform pusztán – mint Urbán László fogalmazott – jól jövedelmező üzleti lehetőség", s túl gyengék azok, akik számára az ország egészének gazdasági fejlődése a fontosabb. A rész legyőzte az egészet.
Németh György