Mi menynyi?

Az érdekegyeztetés reformja keretében a kormány a Gazdasági, valamint a Munkaügyi Tanács létrehozásán túl a bérek (keresetek?) emelésének korlátait is el akarta fogadtatni a munkaadók és a munkavállalókszervezeteivel. Ez utóbbi diktátum nem kis vihart kavart, aminek a hátterét igyekeznek szerzőink megvilágítani.

"Az évi átlagos reálkereset-növekedés üteme a várható bruttó hazai termék (GDP) reálnövekedési ütemének 50 százalékával legyen megegyező. Amenynyiben év közben az adatok alapján valószínűsíthető, hogy a GDP, illetve a reálkereset növekedésének üteme el fog térni a várhatóként figyelembe vett növekedési ütem mértékétől, bármelyik fél kezdeményezheti az eredeti megállapodás korrekcióját."

Ez volt az a mondat, amelyen kis híján megfeneklett az érdekegyeztetés mindenki által bírált rendszerének átszervezése. A kormány ragaszkodott ehhez a passzushoz, mondván, bármiféle megállapodást csomagban ír csak alá, míg a munkavállalók mereven elzárkóztak mindenféle aláírástól. A munkaadók leszögezték: ez a passzus nem írható alá, kidolgozatlan, további tárgyalásokat kell róla folytatni. Vajon nem tették-e volna okosabban, ha megegyeznek a kormányzattal és elfogadják e feltételeket? Figyelemre méltó érvekkel ösztönözte erre őket a szociális tárca illetékes államtitkára is:

"A kormány gazdaságpolitikájának alapköve – indokolta Ôry Csaba államtitkár a fenti állítást -, hogy a béreknek csak alacsonyabb ütemben szabad gyarapodni, mint ahogyan az ország gazdasága fejlődik. Tekintettel azokra a kötelezettségekre, fejlesztési és beruházási igényekre, amelyek előttünk állnak, a következő időszakra a gazdasági növekedés fele fordítható csak bérekre, és e gazdaság növekedését legjobban a bruttó hazai termék (GDP) mutató fejezi ki."

Az elvvel, miszerint a bérek és jövedelmek fejlődésének összhangban kell lenniük a gazdaság teljesítőképességével, senki nem vitatkozik. A kérdés, amelyet a következőkben boncolni kívánunk az, vajon a GDP-mutató alkalmas-e ezen összefüggés megjelenítésére.

Fogalmi kérdések

Az a munkaadói álláspont, amely az idézett mutatóról általában, és 50 százalékos mértékéről különösen, azt állítja, hogy nem kellően kidolgozott, sok érvvel védhető. Hiszen a mutató legelső bejelentésekor Stumpf István miniszter középtávú bérmegállapodásról beszélt, míg az idézett passzus már keresetekről szól. A keresetek kategóriája sokkal tágabb, mint a béreké, hiszen az alapbéren kívül egy sor más tényezőt is magában foglal. Ôry Csaba államtitkár az előbb említett indokló mondatban jövedelempolitikáról, sőt családi jövedelmekről beszélt. Aligha kell bizonyítani, hogy a családi jövedelemnek mind a bérek, mind a keresetek csak egy részét teszik ki.

Orbán Viktor miniszterelnök az adott gondolattal kapcsolatban a fogyasztás és felhalmozás arányát említette, mondván: a megtermelt többlet fele juthat fogyasztásra, hiszen másik fele a felhalmozásra kell. A fogyasztás és felhalmozás aránya, bár statisztikailag kapcsolódik természetesen a bérek és keresetek kérdéséhez, jóval tágabb gazdasági összefüggés, mintsem hogy erre leegyszerűsíthető lenne.

(Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1950-es évek elején, amikor a fogyasztást igen alacsony szintre szorították, "nem ettük meg az aranytojást tojó tyúkot", a nemzeti jövedelemből a fogyasztás mintegy 67-68 százalékot, míg a felhalmozás 32-33 százalékot tett ki. A '80-as évek második felében, amikor a beruházások hihetetlenül alacsony szintre csökkentek, és némi túlzással még az amortizációt is elfogyasztottuk, a fogyasztásfelhalmozás aránya 80:20-ra csökkent. A nemzetközi szakirodalom ezt az arányt a 75:25 körüli értéknél tartja ideálisnak, bár kétségtelenül kimutatható szórás ezen érték körül, és az is kétségtelen, hogy – miként említettük – a fogyasztás/felhalmozás aránya a legkevésbé sem egyenlő a GDP és a bérek arányával.)

Nem kevésbé vitatható az az állítás, hogy gazdaságunk jelen helyzetében a GDP lenne a legalkalmasabb mérőszám. Ebben a cikkben nem lehet részletesen kitérni azokra a szakmai vitákra, amelyek a GDP-vel, annak tartalmával és mérési pontosságával kapcsolatban a szakirodalomban mindennaposak. Még így is fel kell azonban figyelni arra, hogy például a magyar külkereskedelmi mérleg domináns tényezője lett az elmúlt évben a vámszabad területeken folyó termelés, illetve a nemzetközi vállalatok magyarországi termelésének elszámolása. (Ezek többlete csökkentette le az egyébként tisztán magyar vállalatok külkereskedelmének számottevő deficitjét.) A GDP-ben azonban nincs benne a külföldi szereplők Magyarországról származó jövedelme (miként nem szerepel a hazai szereplők külföldről származó jövedelme sem). Ha e tényezők egyenlegével módosítjuk a GDP-t (hazai össztermék), akkor a GNP-t, azaz a Gross National Income (nemzeti össztermék) mutatóját kapjuk. Elvileg elképzelhető, hogy mai helyzetünkben egy ilyen mutató pontosabban tükrözné a gazdaság fejlődését, mint önmagában a GDP.

Anélkül, hogy itt és most a mutatók tartalmának részletes elméleti elemzését kifejtenénk, kimondható: nem egyszerűen számítási, statisztikai vagy technikai kérdés, hogy a GDP, mint mutató, bizonyíthatóan nem felel meg arra a célra, amire a kormány alkalmazni kívánja. Ha a vezetői megnyilatkozások egyértelműnek tekintették azt, hogy a béreket (kereseteket vagy jövedelmeket) a gazdaság fejlődésével kell arányosítani, akkor igencsak kérdéses, hogy vajon a GDP a gazdaság fejlődését fejezi-e ki. Számtalan olyan eset ismeretes akár Magyarország gazdaságtörténetéből is, amikor a GDP növekedett ugyan, de valós gazdasági fejlődésről aligha beszélhettünk. Különösen kérdéses a GDP ilyen felhasználhatósága akkor, ha azokkal a "jóléti mutatókkal" kötjük össze, amelyek fókuszában az emberek számára egyértelműen a kereset áll, és amelyek az esetek jelentős részében az átlagpolgár tapasztalatai szerint is elszakadnak a gazdasági fejlődéstől. (Aligha éli meg fejlődésnek bárki, ha jövedelmének immár néhány százalékát autópályadíjra kényszerül költeni, holott a fizető autópálya magánfenntartója jövedelmeivel, így az autópályadíjjal növeli a GDP-t. Hasonló példák sora hosszan lenne folytatható.)

Mi mennyi? (Első közelítés)

Túl a fogalmi tisztázatlanságokon, amelyek természetesen módfelett károsak egy stabilnak szánt középtávú bérmegállapodás megalapozásához, nem kevésbé kérdéses a kormány elképzelése szerinti 50 százalék sem.

Első megközelítésben azt mondhatnánk, hogy ez a szakszervezetek gondját megmagyarázza, hiszen ők feltehetőleg keveslik ezt a mértéket, de miért nem egyeznek bele a munkaadók az 50 százalékba, hiszen ha a bérek és a keresetek szintje alacsony, ez javítja a versenyképességet. Nos, bár elképzelhető, hogy van a gazdaságban időszak, amikor ez az összefüggés így nyersen érvényes, sőt, megengedhető, hogy amennyiben egy gazdaságban alapvetően bérinfláció nehezíti a gazdaság egészséges működését, akkor nincs is más megoldás, mint a bérek növekedésének visszafogása. Azonban a mai magyar gazdaságban ez az összefüggés kevéssé mutatható ki. Sőt, előrebocsátjuk, hogy a bérek túlzottan alacsony szinten tartása a hazai vállalkozások profitabilitását és versenyképességét rontja azáltal, hogy az alacsonyabb kiáramló jövedelem miatt a hazai kereslet túl alacsony lesz, s ez mind közvetlenül, mind közvetetten negatívan hat vissza a gazdaság hatékonyságára. Ahhoz, hogy ezt belássuk, érdemes a statisztikát közelebbről is szemügyre venni.

Mi mennyi? (Második megközelítés)

Az 1. számú táblázat a magyar gazdaság néhány statisztikai adatát tartalmazza 1990-97 között. Az adatokból látható, hogy a GDP folyó áron 1997 év végéig 2080 milliárd forintról 8541 milliárd forintra, azaz 410 százalékkal nőtt. Figyelemre méltó körülmény, hogy e számsor összegyűjtése nem kis nehézségeket okozott, tekintettel arra, hogy a különböző KSH-évkönyvekben különböző adatok szerepelnek 1990-96 közötti értékként. Ezért a számításban a fellelhető legnagyobb és legkisebb érték számtani közepét szerepeltetjük, és meggyőződésünk, hogy hoszszabb idő átlagában – és a 8 év ebben a tekintetben már hoszszabb időszak – a torzítások kiegyenlítődnek. Látható azonban, hogy nehézséget fog okozni a mutató pontos megállapítása és konszenzusos elfogadása akkor, amikor egy január 1-jével életbe lépő, folyó évi bérkorrekció bázisának tekintjük, annál is inkább, mert 1997-es adatokat publikálva még nem találtunk, így a KSH adta meg telefonos érdeklődésünkre, az 1998-as adatokat azonban március közepén még a KSH sem tudta pontosan megadni.

Az 1. számú tábla ezen sorából számítható a második, illetve harmadik sor, az éves láncindex, illetve a GDP halmozott növekedése, az 1990-es 2080 milliárd forintot 100-nak tekintve. Természetesen a GDP folyó áras változása még meglehetősen félrevezető adat, és a kormányzati előterjesztés is "reálnövekedési ütemről" beszél, nézzük meg tehát, hogyan alakult az infláció az adott időszakban (ezt mutatja a táblázat 4. és 5. sora).

Láthatjuk, hogy az infláció növekedése éveken keresztül rendre meghaladta a nominál GDP-növekedést, miként ezt a 6. sorban találhatjuk, ha az inflációval korrigált GDP-t tekintjük számítási alapnak.

A 7. sor mutatja az alkalmazásban állók bruttó évi átlagkeresetét az adott időszakban.

Reálérték-számítás

Az inflációval korrigálva láthatjuk, hogy GDP reálértéken számítva nem nőtt, hanem csökkent 1990-92 között, majd ezt követően is csak kismértékben növekedett, és 1997-re is a '90-es bázis 90 százalékát érte el. Ugyanezen időszak alatt, miként a tábla következő sorai mutatják, az alkalmazásban állók évi bruttó átlagkeresete 161 351 forintról 687 240 forintra nőtt, és a nettó átlagkereset is jelentősen, 121 296 forintról 457 740 forintra gyarapodott. Fontos természetesen a kereseti adatok reálértékének számítása, nemcsak azért, mert a kormányzati előterjesztés a reálkeresetről szól, hanem azért is, mert viszonylag jelentős infláció mellett a nominális növekedés csak nagyon keveset mond. A növekedés számítása reálértékben azt mutatja, hogy (bár évenként eltérő mértékben, de) a növekedés pozitív előjelű, halmozottan, az átlagkereset az 1990. évi értéknek csak 82,87 százaléka. És még azt is hozzátehetjük, hogy nincs kimutatható korreláció a reál GDP növekedése és a reálkeresetek növekedése között. Ez azt mutatja, hogy miközben a reál GDP halmozottan 90 százalék, 1990-hez viszonyítva a reálkeresetek csak 83 százalékot tesznek ki, tehát a bérek ebben az időszakban a GDP csökkenésénél is jobban csökkentek. Ilyen módon elvileg azt mondhatnánk, hogy a kormányzati előterjesztés az eddiginél jobb alkupozíciót teremt a szakszervezeteknek, hiszen mindenképpen jobb lenne a helyzetük, mint a vizsgált elmúlt 8 évben.

Nem ugyanez a végkövetkeztetés adódik azonban, ha évről évre a GDP felével módosítjuk a kereseteket. (Lásd 13. sor.) Azt látjuk ugyanis, hogy folyó áron számítva a módosítások után a keresetek a GDP felével módosítva csak 254 944 forintra (kerekítve 255 000 forintra) nőttek volna a tényleges 457 740 forinthoz képest. Így tehát mégsem lehetnének elégedettek a munkavállalók, ha már az elmúlt időszakban is ez a rendszer működött volna.

Nemzetgazdasági szinten azonban még egy nagyon fontos összefüggést figyelembe kell venni, ha a bérek és a GDP viszonyát kívánjuk meghatározni. Ezeket az adatokat tartalmazza a 2. számú táblázat.

A táblázatból látható, hogy 1990-ben még az összlakosság fele vett részt a társadalmi munkamegosztásban, 1997-ben már csak 36 százaléka. E változásnak, ha vannak is demográfiai elemei, alapvetően a munkanélküliségben találjuk az okát, míg 1990-ben a munkaképes korú népesség négyötödének volt munkahelye, 1997-ben már csak háromötödének. Sokszor idézett adat, hogy 1990-ben 1 dolgozó nagyjából még 1 fő eltartásáról gondoskodott, 1997-ben már önmagán kívül 1,72 fő eltartásának terhét kellett viselnie közvetlenül, avagy közvetve, a társadalmi újraelosztó rendszeren keresztül. A 7. sor azt mutatja, hogy 1990-ben 1 dolgozó fő az általa megtermelt GDP-nek 30 százalékával rendelkezett sajátjaként, 1997-ben már csak kevesebb mint 20 százalékával.

Egy adatsor van, amely folyamatos növekedést mutat, és így bizonyos értelemben társadalmi méretekben termelékenység növekedését jelző mutatónak tekinthető, ez az 1 dolgozó által megtermelt GDP (lásd 6. sor). Miként a korábbi adatokból láthattuk, a GDP értéke ugyan csökken, azonban gyorsabb ütemben csökkent a dolgozók száma, ilyen módon az 1 dolgozó által megtermelt GDP évről évre növekedett (és ezért is csökkent a GDP-n belül a nettó kereset aránya). Más megfogalmazásban ez nem egyéb, mint hogy társadalmi-gazdasági folyamataink eredményeképpen a dolgozók az általuk megtermelt GDP mind kisebb arányát kapják kézhez. Mindez végső soron közelíti egymáshoz a munkavállalói és munkaadói érdekeket, hiszen a csökkenő reálkereset a piac szűküléséhez vezet.

A fogyasztáscsökkenés rejtett dimenziói

A makrogazdasági mutatók és összefüggések – amint láttuk – önmagukban is sok mindent megmutatnak (miközben persze sok mindent rejtve hagynak) a termelés és a fogyasztás alakulásainak összefüggéseiből. Ezeknek az összefüggéseknek a pontos nyomon követését különösen megnehezítik az inflációs trendek, hiszen inflációs adataink makrogazdasági szinten elsősorban átlagosítva állnak rendelkezésre, míg a valóságban különböző csoportok különböző fogyasztási szerkezete különböző áremelkedési ütemekkel szembesül.

Vannak azonban más olyan összefüggések is, amelyek a fogyasztók közérzetét erősen befolyásolják, és egyben a vállalkozók piacát az elmondottakhoz képest is tovább szűkítik. Itt elsősorban olyan áremelkedési tényezőkre kell gondolni, amelyek általában nem szerepelnek a fogyasztói kosárban, ugyanakkor a lakosság számára kiadásokkal járnak. A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni, hogy az 1990-et megelőző időszakban a fővárosban nem kellett szemétdíjat fizetni, minimális volt a csatornadíj, ismeretlen volt a súlyadó, összehasonlíthatatlanul alacsonyabbak voltak az illetékek, többnyire ismeretlen volt – bár a törvényi lehetősége már '88-tól fennállt – a helyi adók teljes rendszere, alig valahol kellett fizetni a parkolásért, vagy például ismeretlen volt a telefonálásban a kapcsolási díj, és névleges volt csak a vonal díja. Ezek a kiadások, jóllehet sem az adózási, sem az inflációs statisztikákban nem jelennek meg, nem kis mértékben – adott esetben jó néhány százalékponttal – csökkentik a lakosság által fogyasztásra költhető diszponíbilis jövedelemhányadot.

A felsorolt összefüggések ismeretében szűk látókörű lenne az a munkaadói megközelítés, amely kizárólag az alacsony bérek, alacsony bérnövekedés, alacsony termelési költségek összefüggésből indulna ki. E mellé az összefüggés mellé fel kell sorakoztatni az alacsony bérek és szűkülő fogyasztás, az alacsony bérek és munkaminőségi versenyképesség hiánya, az alacsony bérek és kieső társadalmi összhaszon összefüggéseit.

Munkaadói alkupozíció

Munkaadói oldalról tehát olyan bérmegállapodás támogatható, amely a bérek növekedését a termelékenység növekedésével kapcsolja össze oly módon, hogy a termelékenység növekedésének valahány százaléka lehet az éves bérfejlesztés alapja. A kormányzati elképzelésekkel egybehangzóan szerencsésebb, ha ezek az összefüggések és megállapodások nem egy-egy évre szólnak, ilyenkor ugyanis elkerülhetetlenül nem a valós gazdasági összefüggések adják a megállapodás lényegét, hanem az egyes csoportok pillanatnyilag eltérő alkupozíciója. Hosszabb távra e hatások kiegyenlíthetők és stabilabban köthető valós gazdasági folyamatokhoz a bérek és keresetek fejlesztése. Megfelelő előzetes egyeztetések bázisán várható el, hogy a munkaadók is belássák, melyik az a bérszint, amely fölé pillanatnyi előnyök érdekében sem érdemes menniük (béremelésük ugyanis inflációba gyűrűzik át), és a munkavállalók is megérthetik, milyen valós korlátai vannak a bérfejlesztésnek. Azt, hogy ennek a többéves megállapodásnak szerencsés mérőszáma-e a GDP, az elmondottak alapján erős kétkedéssel fogadjuk, de természetesen nem zárható ki, miként az sem, hogy megfelelő háttérszámításokkal megtalálható egy olyan egyensúlyi pont, legyen az 50 százalék vagy ettől eltérő érték, amely a közjót leginkább szolgálja.

a Budapest Klub Alapítvány munkatársa

a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének társelnöke

1. táblázat